A tisztaság állapotában újra élvezzük azt, amik vagyunk. A tisztaság nem az élet tagadása, hanem az élet eredeti méltóságának és értékének a megerősítése. Felismerjük, hogy az emberek, a testvéreink és nővéreink szintén az élet örökösei és ez az eredeti / vagy velünk született/ jóság a szívnek megadja az öröm áramlását.
A tisztaság az Igazság szeme, aminek segítségével a dolgokat eredeti jelentésük szerint látjuk, tisztán, világosan, szabadon a maga egyedülállóságában. A tisztaság olyan pozitív látásmódot teremt, hogy miközben tudatában vagyunk a negativitásoknak, képesek vagyunk átlépni rajtuk vagy semlegesíteni őket. A tisztaság nem áll meg kritizálni, panaszkodni, de könyörületes és átalakít ott, ahol tud. Ha tiszták vagyunk, akkor boldogok vagyunk. A boldogság azt jelenti, hogy elégedettek vagyunk azzal, akik valójában vagyunk.
A tisztasága azt jelenti, hogy nincsenek rossz érzéseink és negatív reakcióink a kritikák idején. A tiszta érzésekkel bekapcsolódhatunk és kiléphetünk egy-egy helyzetből anélkül, hogy káros irányba befolyásolnánk őket, esetleg mi magunk károsodnánk. A tisztaság átadja a függetlenség lehetőségét. Amikor túl sok az egonk, akkor könnyen megbántódunk, azzal reagálunk, hogy visszahúzódunk vagy agresszívvá válunk.
A tisztaság függetlenség és ennek a bizonyítéka a szeretni tudás képessége és az, hogy másokhoz közel kerülünk. Ahol tisztaság van, ott mások nem félnek tőlünk és mi sem félünk senkitől, mert nem lehet veszteség vagy bánat, csak tiszta szeretet. A tiszta szeretet felismeri minden ember eredendő vagy veleszületett egyéniségét és azt tiszteli. Nincs megbélyegzés vagy kategorizálás.
A Legfelsőbb soha nem bélyegez meg minket. Függetlenül attól, hogy férfiak vagy nők, zsidók, keresztények vagy muzulmánok, kínaiak, görögök vagy indiaiak vagyunk, a Legfelsőbb az élet drámájában egyedülállónak lát és tisztelettel elfogad mindannyiunkat. A mi célunk az, hogy ezt a különlegességet, amilyen világosan és természetesen csak lehetséges, kifejezésre jutassuk.
Mivel a Legfelsőbb ismeri az örökkévaló különlegességünket, nem kényszerít minket arra, hogy mások legyünk, mint akik vagyunk. A mi boldogságunk abban rejlik, hogy azok vagyunk, akik vagyunk. Mint a Szeretet Legfelső Forrása, gyengéden arra bátorít miket, hogy felfedezzük a különlegességeinket
A Legfelső Forrás szeretetével felismerjük, hogy nincs arra szükségünk, hogy másoktól erőt vagy önazonosságot kölcsönözzünk. Az életünk horgonya bennünk van. Ezzel a rálátással, semmi nem csökkentheti az értékünk érzését.
AZ IGAZSÁG
Az igazság hatalom és erő. Az erő belső stabilitás, olyan belső mentsvár, ami folyamatosan biztosítja a mentális, érzelmi és szellemi egészséget. A lélek számára a legnagyobb erőt a boldogság adja, ez pedig gyógyszer, ami távol tartja a mentális és érzelmi betegségeket, amik az aggodalom, a félelem és a függőség. A boldogságot akkor lehet elérni, ha megtanulunk megbecsülni, hálásnak és tiszteletteljesnek lenni. A belső jólét állapotának eredménye, ha szeretőek és megbocsátó természetűek vagyunk.
A másik nagyszerű erő az elégedettség, amely a becsületes, egyszerű élet eredménye. Akkor leszünk elégedettek, amikor túljutunk a haszontalan és szükségtelen vágyakon. Mondják, hogy egy ember szellemi szintjét elégedettsége alapján lehet megítélni.
A belső erő kifejlesztéséhez elsősorban becsületre van szükség. A becsület az, amikor a mindennapi életben gyakoroljuk az igazságot. Becsületesség nélkül igen sok illúziónak adunk helyt, és minél több a mesterkéltség bennünk, annál gyengébbek leszünk.
Tudásunk lehet, de ha hiányzik belőlünk a becsületesség, akkor nem ismerjük fel: ahhoz, hogy rátaláljunk a dolgokra, először magunkba kell néznünk, folyton ellenőriznünk kell önmagunkat, és változnunk kell. A becsületesség az intellektusunkat a külvilág helyett befelé összpontosítja. Amikor a tudatállapotunk megértése nélkül fordulunk kifelé, könnyen esünk abba a csapdába, hogy igen jó dolgokról beszélünk, de semmit nem teszünk.
Ahol becsület van, ott nincs lustaság, félelem, vagy függőség. A lustaság azt jelenti, hogy ahhoz ragaszkodunk, ami kényelmes; könnyű módját választjuk a gondolkodásnak, a dolgok elvégzésének, nincs mély, belső vágyunk a változásra, csak panaszkodunk és minden a régi marad. A tudatosságunk nem tud egy magasabb szintre ugrani, mivel túlzottan ragaszkodunk bizonyos szokásainkhoz.
A félelem a megértés hiányának és nagyfokú függőségünknek a következménye. Amikor nem ismerünk valamit, tartunk tőle, mert nem szoktunk még hozzá. Ha valaki becsületes, akkor megvan benne az akarat a kísérletezéshez, mert a biztonság nem a tradíciók feltételeihez vagy a társadalmi normákhoz kötött, hanem belülről, legmélyebbről fakad. Megtanulunk önmagunkért gondolkodni, és így képesek leszünk kifejleszteni magunkban az akaratot az új dolgokkal való kísérletezéshez. Tudjuk, hogy nincs veszíteni valónk, csak tanulhatunk. Nem félünk az újtól vagy a változástól.
Minél jobban függünk valamitől - lehet az egy megszokott gondolatmenet, egy adott személy, vagy szerep - akkor rögtön ott a félelem: mi lesz, ha elveszítjük? A függőség illúziókon alapuló biztonságot teremt, hiszen az élet realitása az, hogy bármilyen hozzám tartozó külső dolog bármelyik pillanatban elveszhet. És akkor mit teszek? Hol találok biztosítékot? Ha nem saját magamban, akkor ez szenvedéssel jár.
A függőség nem kapcsolatot, hanem kötődést hoz létre. Az olyan kapcsolatokban, amiknek az alapja a függőség, nincs igazság. Ezért van olyan sok harag, félelem, elégedetlenség. Amikor másoktól vagy a körülményektől függünk, elveszítjük a belső erőnket.
Amikor túlzottan reagálunk, vagy túl sokat képzelgünk, túlzásokba esünk, és felnagyítjuk a dolgokat. Akiben sok erő van, az folyamatosan helyére teszi a dolgokat, és látja a következményeket is. Az erő a nehézségek felnagyítása helyett csökkenti a hibákat, a gyengeségeket. Amikor a nagy dolgokat lekicsinyítjük, akkor ez lehetőséget ad arra, hogy hatékonyabban bánjunk el velük.
A szellemi erő olyan képesség, amely a világos gondolatok és az önkontroll által csökkenti a negativitást. Minél kívülállóbbak tudunk lenni, annál világosabban látjuk a dolgokat, de ha túlzottan terjengősek vagyunk, akkor elvész a világosság, a tisztaság. Az igazság mindig egyszerű.
A lustaság, a félelem, a függőség magával hozza a következő szóhasználatokat: “képtelen vagyok rá”, “nem tudom”, “nem értem”, “ha”, “majd”, “talán”, “esetleg”, “holnap”, “jövőre”. Amikor nem akarunk változni vagy befelé tekinteni, ezeket a kifogásokat hangoztatjuk, és ezzel félretesszük a dolgokat. Az ilyen viselkedés soha nem ad erőt és szellemi hatékonyságot az egyénnek.
Becsületességgel nem adunk helyet a régi szokásoknak, és nem adjuk fel önmagunkat. Ez belső erőt teremt. Sokszor a belső erő külső megnyilvánulása az, hogy képesek vagyunk az ötletet a gyakorlatban megvalósítani. Van bátorságunk, és világosan, tisztán cselekszünk. Nem durva, erőszakos, vagy domináló módon, hanem gyengéden, de határozottan, önbizalommal, minden dogmatikus viselkedés nélkül. Az erőteljesség azt jelenti, hogy képesek vagyunk valamit kitartóan végigcsinálni anélkül, hogy mások érzéseit megsértenénk.
NE VÁDOLJUNK
Vannak, akik mindenért önmagukat vádolják. Bármi tönkremegy, azt gondolják, hogy az ő hibájukból történt. Az öntiszteletnek ilyen jellegű hiánya olyan azt a hitet ülteti el bennük, hogy méltatlanok. Egy idő múlva a méltatlanság érzése úgy fejeződik ki, hogy azt képzelik, nem érdemlik meg a boldogságot, a szeretetet, és a bánatot, szenvedést megérdemelt büntetésnek tartják. Elveszítik erejüket és a képességet, hogy megkeressék a megoldást vagy a kiutat.
Mások a szerencsétlen sorsukat állandóan kivetítik a környezetükre. A kivetített vád fő oka, hogy nem akarják vállalni a felelősséget a saját életükért. Sokkal kényelmesebb, ha valaki más az oka a bánatunknak - legyen az a szülő, a társadalom, a társ, bárki -. Az emberek megrekednek a múltban, nem tudnak megbocsátani és felejteni, így elveszítik a jelen kínálta lehetőségeket, hogy megújíthassák elképzeléseiket.
A problémák és nehézségek jelzik, hogy változtatnunk kell a hozzáállásunkon, a magatartásunkon. Jelzések arra, hogy felismerjük a gyengeségeinket, vállaljuk a felelősséget döntéseinkért, hogy belássuk, a hibáinknak mi magunk adunk esélyt. A szabadságunkat a felelősségvállalással nyerjük el.
Mások sem okai, sem megoldásai nem lehetnek boldogtalanságunknak. Amíg azzal vagyunk elfoglalva, hogy másokat vádolunk, addig soha nem találunk megoldást. Mivel a tudatunkban túl sok a harag, a neheztelés, az ellenségeskedés, így reménytelen, hogy valaha is tisztán és pozitívan lássunk, hogy egyáltalán felismerhessük a megoldás helyes módszerét.
Amikor másokat vádolunk, akkor indokoltnak tartjuk azt, vagyis azzal mentegetőzünk, hogy a felelősséget másokra hárítjuk, amikor pedig magunkat vádoljuk, bűntudatot és kisebbrendűségi érzést ébresztünk.
A szellemiség bölcsességet ad, hogy túllépjünk mindkettőn.
A MEGBOCSÁTÁS EREJE
A megbocsátás képessége attól függ, hogy mennyire vagyunk becsületesek önmagunkkal. Ha kezdjük mélyebben megismerni önmagunkat, akkor felmerül bennünk a kérdés: “ki vagyok én, hogy nem tudok megbocsátani másoknak? Ebben az életemben mindig tisztán, tökéletesen, világos gondolatokkal jártam az utam?” Amikor felismerjük saját hiányosságainkat, akkor a mások iránti haragunk elszáll.
A múltban sokszor cselekedtünk rosszul, akár amiatt, hogy nem tudtuk, hogy mi a helyes, akár félelemből, akár félreértésből. Ha visszatekintünk a múltunkba, utólag már bánjuk, amit mondtunk, de akkor még nem ismertük fel, hogy helytelenül cselekszünk. Az idő múlásával, a tudás birtokában azonban felismerjük, hogy mi a helyes , mit kell tennünk, ahhoz, hogy jóvátegyük a múltban elkövetett hibáinkat. És ezzel már el is kezdődik a megbocsátás folyamata. Az előrehaladáshoz muszáj megbocsátanunk, be kell látnunk, hogy semmivel sem leszünk kevesebbek általa. Nem helyes, ha mások hibái felett ítélkezünk, ugyanakkor a magunkéval kapcsolatban kifogásokat keresünk. Ez becsapás, és az Univerzum törvényei nem engedik meg.
A megbocsátás ereje az együttérzésből jön. A megbocsátás megszünteti azt a megrögzött szokásunkat, hogy a saját igazunkat bizonygassuk. Felhagyunk az igazságtalansággal szembeni méltatlankodással, elmúlik felháborodásunk, amelynek mélyén gyűlölet fűt bennünket a másik iránti, elillan bosszúvágyunk, nem védelmezünk többé áligazságokat..
Ha nem bocsátunk meg, a neheztelés megmérgez minket, és elrabolja a boldogságunkat. Akik nem tudnak megbocsátani, azok a bíró szerepét játsszák és végül az isteni törvény szerint vádoltatnak majd, amivel ők vádolnak másokat.
Ha nem bocsátunk meg, kettős terhet cipelünk: egyrészt igazságtalannak érezzük mások neheztelő gondolatait, ugyanakkor titkon érezzük a saját igazságtalanságunkat is a másikkal szemben. A megbocsátás megszabadít ezektől a keserű érzésektől.
Ha megbocsátunk másoknak, nem fogják azt érezni, hogy nem fogadjuk el, azaz visszautasítjuk őket, esetleg ítélkezünk felettük. A visszautasítás és az ítélkezés felerősíti az irányunkba ható negatív viselkedést és a változásra való képtelenségünket.
A megbocsátás azt jelenti, hogy megértéssel, békésen (a jóval) haladunk a még jobb felé. A megbocsátás megenyhíti a másik szívét , és amikor meglepődnek a megbocsátásunkon, lehet, hogy először zavarba jönnek, még naivnak is gondolhatnak bennünket, de végül hálásak lesznek és tisztelni fognak bennünket érte.
A megbocsátás felejtést jelent. Ez a szeretet. Isten mindig kész megbocsátani, de amíg mi magunk nem tudunk megbocsátani önmagunknak és másoknak, a terhek alól való megszabadulás és az előrehaladás folyamata nem tud elindulni. A szabadságunk korlátozódik.
Önmagunknak megbocsátani azt jelenti, hogy a múltat nem tartjuk többé a tudatunkban és nem követjük el ugyanazt a hibát újra meg újra. Nem keresünk kényelmes megoldásokat, hogy kimentsük önmagunkat. Ha azt akarjuk, hogy mások megértsenek bennünket és megbocsássanak, akkor ezt először nekünk kell megtennünk. Sokan felteszik a kérdést: ”Miért nekem kellene először megbocsátanom?” Akik igazak, azok bátrak, és a bátrak elsőnek cselekszenek. Ez az igazi jele annak, hogy valaki becsületes. Aki elsőnek megbocsát, nemcsak az igazát bizonyítja, de különösképpen a szeretetét.
A NEMESLELKŰSÉG SZELLEME
A nemeslelkűség adást és együttműködést is jelent, ami által a másik újból megtanul hinni önmagában. A nemeslelkűségben az a nagyszerű, hogy túllép mások hibáin és gyengeségein, segíti őket abban, hogy felismerjék az igazi énjüket és eredeti, örökkévaló minőségüket.
Nemeslelkűek azok az emberek, akik erőfeszítést tettek, hogy önmaguk mesterévé váljanak. Ő tudja, hogy milyen mély belső átalakulásra van szükség a jó eléréséhez. Megérti azokat, akik törekednek a jó elérésére, mert ismeri a nehézségeket, hogy milyen nagy elszántság kell ahhoz, hogy megvalósuljon az önismeret céljának elérése. Azokkal is jóakaratúak, akik a tudatlanságot választják inkább, sőt kritizálják a jót, mert tudják, hogy az ő tanulási idejük is eljön majd, mert a jóval szemben nem lehetünk korlátlanul tudatlanok.
Akik soha nem próbálják megváltoztatni önmagukat,azok tűrőképessége mások iránt mindig kevés, , mert ők a saját hiányosságaikkal sem néznek szembe, így másokét sem tudják szeretettel megérteni. Így nem tudnak nemesek lenni. Ugyanakkor másokkal szemben óriási elvárásaik vannak, és ha a szándék meg is van bennük, hogy adjanak, azt rendszerint helytelenül teszik.
Amikor helytelen szándékkal adunk, vagy osztjuk meg azt, amink van, az soha nem hozza magával az elégedettség érzését. Azt észrevesszük, ha mások hálátlanok, érzéketlenek, sőt önzők, de az igazi probléma az, hogy a saját helytelen szándékunkat nem mindig ismerjük fel. Helytelen motiváció, amikor valamit “meg akarunk kapni”. Ha az életünkben a “kapni” központi helyet foglal el, akkor kétségtelen, hogy soha semmit nem fogunk megkapni. Legalábbis olyat nem, ami tartós értékű lenne.
Csak akkor kaphatunk, ha önzetlenül tudunk felajánlani vagy adni. A szeretetet, boldogságot, tiszteletet mindenki szabadon adja, ezeket senkitől nem lehet kikövetelni. A bennünk lévő jóságot az hitelesíti, hogy mennyire vagyunk képesek adni, és természetes módon mindenkihez jó lenni. A jó megosztása folytonos. A megosztást nem tesszük függővé attól, hogy kapunk-e viszonzást, mert a jóság alaptermészetünk része. Ha jót kapunk, azt az élet élvezetével megosztjuk, ha semmit nem kapunk, akkor elfogadjuk, hogy ez is az élethez tartozik.
Az élet legnagyszerűbb kincse a szeretet, a béke és a boldogság. Ezek megtapasztalása a jó. E kincsek növelésének egyetlen módja, ha azokat másoknak is átadjuk. Amikor továbbadjuk, akkor növekszik bennünk. Ha kevés is, de ha átadjuk másoknak, növekedni fog. Ha például tűrnünk kellene, de nincs bennünk elég tűrőképesség, akkor használjuk azt a keveset, ami bennünk van, és elkezd gyarapodni.
A nemeslelkűség növeli mindazt, amink van, és egyidőben mindent megad, amire szükségünk van. Ha fukarok vagyunk, vesztesek leszünk, bennünk minden csökkenni fog. Amikor valaki fösvény, megpróbál mindent felhalmozni: szenvedélyévé válik, hogy annyit kapjon, amennyit csak tud, mind érzelmileg, mind anyagilag. Mindez néha annyira elfajulhat, hogy a lélek végül minden erőfeszítés és küzdelem ellenére tudatában igen nyomorult, szívében pedig üres marad.
Bennünk, emberi lényekben ott van a mély érzelmek iránti szükséglet, de ezeket a szükségleteket nem a habzsolással tudjuk kielégíteni, hanem azáltal, hogy adunk, a szó legtisztább értelmében.
Egyetért a bejegyzéssel?
Kérem, írja le véleményét, esetleg tapasztalatait!
Websites:
Magyar: www.bkwsu.hu
English: www.bkwsu.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése